Villámlátogatás a Rácalmási Vasúti Parkban

Egy kellemesnek ígérkező koratavaszi szombaton a Dunaújváros közelében a Duna jobb partján, Budapesttől mindössze hatvan kilométerre északra, tulajdonképpen az ország szívében fekvő Rácalmásra látogattunk. A közel ötezer lakosú város az útleírások alapján sok mindent kínál a kirándulóknak: sétálhatunk az 5 km hosszú Duna-parton, vagy a 385 hektár területű Nagyszigeten, gyönyörködhetünk a szinte érintetlen Ófaluban, esetleg a Millenniumi Parkban. Megcsodálhatunk még több építészeti műemléket, úgy mint a festői szépségű parkkal övezett barokk Jankovich-kúriát, a szintén csodálatos környezetben fekvő Teleszky-kastélyt, vagy a barokk Szerb templomot. A város neve őrzi az egykor itt élt szerbek emlékezetét valamint a rég eltűnt ártéri gyümölcsösökét. Rácalmást autópályán és a 6-oa számú főközlekedési úton kívül az acélországút is érinti, ez utóbbi állomásán a város legújabb látnivalója várja látogatóit: a vasúti park. Némileg ellentmondásos azonban az a tény, hogy a vasút a lakosság életében elenyésző szerepet játszik, sőt sokan talán nem is tudják, pályaudvaruk is van. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ez a vasúti stáció a központtól elég messze helyezkedik el, s az odavezető út, amely keresztezi a 5-os főutat, egészen a közelmúltig kritikus állapotban volt. Ebben a hozzászólásban erről a vasúti parkról lesz szó.

A Rácalmást érintő, Adonyszabolcs (ma: Pusztaszabolcs) és Paks között húzódó vasútvonalat a Székesfehérvár - Paks pályavonal részeként a Fejér és Tolna vármegyei Helyi érdekű Vasúttársaság a millennium évében, 1896-nam, Szenteste előtt egy nappal helyezte forgalomba. A sínpár eredetileg egészen az akkor már létező, a Sárbogárd - Bátaszék vonalon fekvő Tolna-Mözs állomásig tervezték továbbvezetni, azonban a majdani nyomvonalon a Duna magaspartjának megerősítése olyan sokba került volna, hogy ettől végül eltekintettek. A vasút a jelenlegi fővonali jellegét a Dunai Vasmű 1950. május 2-án megkezdett építésének köszönheti. Ekkor a pályát alkalmassá kellett tenni nehéz tehervonatok közlekedéséhez, az átépítés során a kis sugarú ívek megszüntetése érdekében több helyütt nyomvonal-korrekciót hajtottak végre. Ezek legjelentősebbikére Rácalmás és a későbbi Dunaújváros (akkor Sztálinváros) között került sor, ahol hosszú bevágások és töltések építésével „egyenesítették” ki a vonalat. A főváros felől 1983-ban a villamosítás is megérkezett. Jelenleg a vaspályán a személyszállítás dominál - Budapest Déli pu. és Dunaújváros között óránként közlekednek a FLIRT-motorvonatok -, de a teherforgalom is számottevő. A vonal legnagyobb balesete 2012. február 25-én éppen a rácalmási állomáson következett be, amikor egy negyven kocsiból álló tehervonat tíz vagonja siklott ki, tönkretéve a vasúti pályát. A forgalom jelentős korlátozásokkal egy hét múlva, teljes értékűen viszont csak május elején indulhatott újra. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy személyi sérülés nem történt.

Rácalmási kiruccanásunkat a város keleti peremén elhelyezkedő Nagyszigeten kezdtük. Az emberkéz alkotta dunai holtág, a szigetet a Rácalmási-Duna vágja el a szárazföldtől. E holtágat annak idején az ártéri gazdálkodás elősegítésére hozták létre, napjainkban azonban már csak turisták és horgászok fordulnak meg errefelé. A Duna legnagyobb zátonyszigetén manapság már nem termelnek gyümölcsöt, a terület szigorú természetvédelem alatt áll. A város által, a Duna-Ipoly Nemzeti Park hozzájárulásával épített sétaúton fedezhetjük fel a szigetet,miközben a csapás mentén nád-, fűzkunyhó és madármegfigyelő torony mellett ballagunk el, s néhol a vízen átvezető pallósoron is át kell haladnunk. A sziget bejárására a legjobb persze tavasztól őszig terjedő időszak, de holtág és a Nagysziget minden évszakban lenyűgöző képet tár a kirándulók elé.

A gyümölcstermesztés az ártéri gazdálkodás egyik hagyományos ága volt. A szigeten eleinte a helyi, vad fákat oltották be a nemes vesszőkkel, majd később a tehetősebb földbirtokosok az őshonos fákat letarolva nagy gyümölcskerteket létesítettek saját, nemes fácskáikból. A korabeli térképek a sziget legmagasabb területein mindenfelé gyümölcsöskerteket jeleztek. A kertekben aztán a II. világháborút követő tervgazdálkodás idején baromfitelep kezdte meg működését, de az ott élő állatok részére árnyékot biztosítandó, több helyütt a gyümölcsfák is megmaradtak. Az idősek emlékezete szerint a területen hatvannál is több fajta alma termett, de többféle körte-, valamint szilva- és diófák is éltek a szigeten. Napjainkban azonban mindennek már nyoma sincs, nyomtalanul eltűnt minden, ami arra utalna, hogy ezt a területet nem is oly régen még gyümölcsfa-ültetvények borították.

A területen manapság főként vaddisznók tenyésznek, nyomaik sokfelé megtalálhatók az erdő talaján. Mivel épp látogatásunk előtt nem sokkal születtek meg a malacok, több helyütt figyelmeztető üzenetek intették az erdőjárókat, hogy nem térjenek le az ösvényről és hogy gyermekeikre, kutyáikra különösen ügyeljenek. A tavasz megérkezését jelezte az is, hogy az ibolya mellett a hóvirág is nyílt a szigeten, néhol valóságos hóvirágmezőben gyönyörködhettünk. Maga a Nagysziget egyébként 380 hektáron terül el, s nagy része szigorú természetvédelmi oltalom alatt áll. Azonban a szigeten tett sétánkkal elment az idő, így a település megtekintése ezúttal csupán egy kellemes vendéglő meglátogatására korlátozódott. Miután jóllaktunk, célba vettük a város ellenkező végében található vasútállomást, hogy megtekinthessük az ott kialakított vasúti parkot.

E hozzászólás bevezetőjében már említettem, hogy a rácalmásiak nem igazán használják az egyébként jó eljutási lehetőségeket kínáló vasutat, és sokan talán azt sem tudják, állomásuk is van. Ez abból az aspektusból is figyelemre méltó, hogy valójában kettő is van nekik. Ezek egyike az Állomás utcából kiágazó rövidke közben található, és leginkább csak az lelhet rá, aki tudja, mit keres. Sínek már nem vezetnek arrafelé, az épület a felhagyott, eredeti nyomvonal mentén áll. A HÉV III. osztályú típusépületet a Fejér és Tolna vármegyei HÉV társaság emelte, majd 1935-ben „modernizálták”, ami ez esetben azt jelentette, hogy az íves ablakkereteket kiegyenesítették. Szerepét 1951. december 18-án vette át az új állomásépület, ezt követően sokáig üresen állt. Jelentős átalakítások elvégzése után jelenleg - tudomásom szerint - lakják.

A régi állomástól továbbhaladva mintegy fél kilométerre találjuk a település mai pályaudvarát, amely mellől az előbbi, a régi indóházat ábrázoló felvétel is készült. Az itt áthaladó vaspálya egyvágányú, villamosított, rajta Budapest Déli pályaudvar és Dunaújváros között óránként ingáznak a korszerű FLIRT-motorvonatok. Amikor megérkeztünk az állomásra épp érkezett a főváros felől egy járat. A 415 009-es motorvonat oldalán a vasút legújabb átszervezésének megfelelő felirat látható, amelyből megtudhatjuk, hogy a kocsi üzemeltetője a MÁV, a MÁV-csoport tagja. Néhányan leszálltak, s volt pár felszálló utas is. A rövid és rendkívül alacsony építésű peron még a régi idők csökevénye, a hátsó fertály egyik ajtaján babakocsival leszálló fiatal hölgy két kisgyermekével egyetemben gyakorlatilag a bagiköveken landolt, s a síneken átbukdácsolva tudtak csak távozni a vágányok közül. Közben már indult a vonat tovább, az egész manőver elég ijesztően hatott.

Pillantás az ellenkező irányba az állomásnak a végpont, azaz Dunaújváros felé eső vége irányába. Baloldalt egy raktárépület látható, amelyet a vasút akkori, a teherszállításban betöltött szerepének megfelelően szinte minden állomáson, így Rácalmáson is megépítettek, azonban legtöbbjük már évtizedek óta nincs használatban. Az átépítés folyamán Pusztaszabolcs és Dunaújváros közötti 27 km-es vonalnak csaknem fele került új nyomvonalra, miközben a munkások 650 ezer köbméter földet mozgattak meg, valamint 32 kisebb hidat, illetve átereszt is elkészítettek. A munkálatok befejezése után a vonal 2,5 kilométerrel lett rövidebb, mint a régi vicinális volt. És ami a legfontosabb - vagy legalábbis akkoriban az volt - az új vasutat három héttel az eredetileg kitűzött határidő előtt adhatta át Berbits Lajos közlekedési miniszter.

Az újabbik, manapság használatban lévő állomást az 1951-es menetrendváltáskor vehették birtokba a rácalmásiak. Az épület, amint az egy korabeli fotón jól megfigyelhető, az átadásakor nem egészen úgy nézett ki, mint napjainkban és belső elrendezése is változott az idők folyamán. Az indóháznak a vágányok felőli oldalán akkor egy félig nyitott folyosó, a tulajdonképpeni veranda húzódott, ahova a várakozó utasok elmenekülhettek az időjárás viszontagságai elől, és onnan lehetett bejutni a két nagy váróterembe is. Ezek a várótermek idővel túlméretezettnek bizonyultak, ezért aztán az valamikor az akkor újonnan telepített biztosítóberendezés műszaki berendezéseit helyezték el bennük, ugyanakkor a folyosó nyitott oldalát befalazták, azonban az egykori veranda helye ma is felismerhető. Az utasok részére szolgáló várótermet az volt állomásfőnöki irodából alakították ki.

Az állomás elhelyezkedése nem mondható kedvezőnek a személyforgalom számára, hiszen mintegy fél kilométerrel van messzebb a község központjától, mint a régi állomás. Érdekesség, hogy mindkét felvételi épület helyi műemléki védettséget élvez. A régi a kora és a település fejlődésében játszott szerepe miatt, a meglehetősen jellegtelen megjelenésű, a vonal többi állomásépületével azonos tervek alapján felhúzott új indóház pedig azért, mert ez Rácalmás egyetlen szocreál stílusú épülete. Az állomás környezetét a közelmúltban társadalmi összefogással újítottak meg, ugyanakkor a felvételi épület és a vágányok közti elhanyagolt területe helyén létrehoztak egy kis parkot. 2022-ben a MÁV versenyt hirdetett a legszebb vasútállomás címért. A rácalmási vasútállomás is pályázott, és a verseny bírálóbizottságának szempontjai alapján Nógrádkövesd és Szajol után harmadik helyezést ért el.

Érdekesség, hogy bár a vonalat Pusztaszabolcstól Dunaújvárosig villamosították, kezdetben a személyszállításban a dízelvontatású vonatok domináltak. Mivel a MÁV vezetősége úgy ítélte meg, hogy a Bz-sorozatú motorkocsik még két mellékkocsit vontatva is csekélyebb üzemanyag-fogyasztással közlekedtethetők, mint a nagyteljesítményű villamos mozdonyok, e motorvonatokat osztotta be a vonalra. A járatok jellemzően Pusztaszabolcstól Dunaújvároson túl Paksig, valamint Rétszilason át Cecéig, illetve ellenirányba közlekedtek. A teherforgalom a Dunai Vasmű építésének kezdetétől kiemelkedő fontossággal bír. Napjainkban intenzitása erősen változó, erősen függ az agonizáló vasmű éppen aktuális állapotával. Ott-tartózkodásunkkor éppen az RCH vasútvállalat 185 639-es bérelt mozdonya egy fával rakott irányvonat élén robogott át az állomáson.

A felvételi épület szomszédságában hosszú, vakító fehérre meszelt vasúti kerítés nyújtózkodik. Ez a hivatalosan mondva „H típusú lábazatos íves és egyenes kerítés” annyira természetesen hozzátartozik a magyar vasúthoz, hogy eszünkbe sem jut azon gondolkodni, vajh' honnan is ered? Nos, kissé paradox módon a szépemlékű cs. kir. szab. Déli Vaspályatársaság pályamestere, név szerint Aradi Antal alkotta meg, akihezhez olyan találmányok is kötődnek, mint például a súlytárcsával önmagát hajtani képes szerkezet, vasúti átjáróknál alkalmazható önműködő jelzőskészülék, vagy artézi rendszerű vízvezeték, illetve gyorsforraló takaréktűzhely. Budait ezen újításáért a Déli Vasút igazgatósága 1925-ben egymillió korona jutalomban részesítette, de azt akkor talán senki nem gondolta, hogy ez a találmánya még száz év múltán is az egész országban mindenfelé fellelhető lesz.

Azonban mikor az elkerített vasúti park bejáratát kerestük, csalódás ért. A kapun ugyanis egy szigorú felirattal szépen pingált tábla állta utunkat: „építési terület, belépés csak engedéllyel”. Pedig nem egy új létesítményről van szó. Bő tíz esztendeje, miközben az elkötelezett csapat az állomásépület környékét tették rendbe, egyikük, egy nyugdíjas mozdonyvezető felvetette, hogy az egykori rakodóvágány egy részén létrehozhatnának egy mini vasúttörténeti bemutatóhelyet is. A MÁV szerencsére gyorsan a kezdeményezés mellé állt, és felajánlott egy kimustrált gőzmozdonyt és egy étkezőkocsit a majdani kiállításhoz. Nem sokkal később már készen állt a terület majdani lakói fogadására. Sajnos a gőzmozdony még nem érkezett meg Rácalmásra, ám az első kiállított objektumok már 2014-ben megjelentek, s azóta lassan, de biztosan fejlődik tovább a kis szabadtéri múzeum.

A kerítés mögött tehát Rácalmás egyik legújabb látnivalója bújik meg: maga a vasúti park. Nézzünk hát körül a létesítményben! A parányi vasúti skanzen legszembetűnőbb elemei természetesen a kiállított járművek, amelyből immár három is van. Elsőként, 2014 szeptemberének közepén a megígért étkezőkocsi érkezett meg és hamarosan rákerült a már előkészített, 19. századi talpfákon nyugvó sínpárra. A WRm sorozatú gyorsvonati étkezőkocsik 1981-ben kerültek a MÁV-hoz a keletnémetországbeli nagy múltú, akkor éppen „VEB Waggonbau Bautzen” nevű vállalattól. A magyar vasúttársaság 30 darabot szerzett be a típusból, melyeket kezdetben kiemelt nemzetközi vonatokban alkalmaztak. Az egykor korszerű kocsik az utóbbi években egyre inkább kikoptak a közforgalomból, míg végül majd' valamennyinek a selejtezés jutott osztályrészül.

A 88-81 010-es pályaszámú étkezőkocsit Rácalmásra érkezése után nem sokkal kezelésbe vette a városvédő csapat, melynek tagjai a járművet nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is rendbe tették. Ez utóbbi azért volt lényeges, hiszen belsejében magángyűjtők által felajánlott különböző vasúti relikviák kiállítóhelyét hozták létre. Régi vasutas munkaeszközök, egyenruhák, telefon és lámpák, de különleges sporttrófeák is megcsodálhatóak az étkezőkocsiban, bár hogy ez a kiállítás mikor tekinthető meg, egyelőre nem tudom. Remélem, egyszer nekünk is sikerül bejutnunk, ám most meg kellett elégednünk a kocsi ablakán keresztül néhány mozdonytábla látványával. Az bizonyos, hogy 2018-ban a város nevezetes tökfesztiválja alkalmával tíztől tizennyolc óráig látogatható volt, hiszen a kocsi az akkor hetvenéves Utasellátó Vállalat történetét bemutató vándorkiállításnak adott otthont.

Az öreg étkezőkocsi egymagában is komoly értéket képvisel, de valljuk be, az emberek többségének egy vontatójármű látványa jóval érdekesebbnek számít. A MÁV által kilátásba helyezett gőzmozdony még nem, azonban az M40 103-as pályaszámú dízelmozdony 2015 nyarán már megérkezett az akkor még majdnem üres parkba. A jármű 1967-ben gördült ki a budapesti Ganz-Mávag gyár ajtaján, s a MÁV még abban az évben állományba is vette. Kezdetben a fővárosi Hámán Kató (később Északi, napjainkban pedig Füsti Vasúttörténeti Park) nevet viselő fűtőház állományába tartozott, majd Békéscsabára került, végül Záhonyban töltötte munkás létének utolsó időszakát. Hogy ki, vagy kik és miért pont ezt a gépet választották a rácalmási kiállításba, nem tudom, de a mozdony gyakorlatilag üzemképesen került jelenlegi helyére, de állapota korántsem volt jónak mondható.

Mintha a közelmúltban lett volna, de az emlékezés csalóka, valójában már közel 10 éve, 2015 júliusának végén tette mag a Púpos becenevű mozdony vélhetően utolsó útját a síneken. Bár talán akár saját erejéből is ideérhetett volna, a hosszú úton Záhonytól Rácalmásig egy másik mozdony vontatta az éppen hat évvel korábban leállított gépet. Mielőtt elhagyta volna kelet-Magyarországot, zöld színűre festették, illetve futóképessé is tették. Akkor sokakat foglalkoztatott, mért lett „telizöld“, hiszen ilyen sosem volt, de hamarosan megoldódott a rejtély: a mozdony gyártáskori színtervének megfelelő csíkok és egyéb díszítőelemek már a Duna menti város vasúti parkjában kerültek rá. A Púpost megérkezése után pár nappal a dunaújvárosi pályafenntartási főnökségének dolgozói kézi erővel, azaz csörlővel vontatták arra a vágányszakaszra, ahol az étkezőkocsi is áll.

Akkoriban szerepelt a tervek között egy kiszuperált pőrekocsi megszerzése is, amelyet szintén a kiállítási területre szántak, és ott a továbbiakban rendezvények alkalmával színpadként szolgált volna. Ám ez mostanáig nem valósult meg. Azonban már akkor is állt a Púpos és az étkezőkocsi alkotta „gyorsvonat“ közelében két szemafor: egy alak elő- és egy szintén alak főjelző. A területen, bár a szabadtéri kiállítási tárgyak - úgymint térvilágítási lámpák, vízdaru, különböző vasúti táblák - folyamatosan szaporodtak és a parkosítás is szépen haladt, a látványos bővítés egy időre megtorpant. A következő igazán nagyszabású eseményre tavaly nyáron került sor, amikor a dunaújvárosi Vasműnek köszönhetően a vasúti park új kiállítási tárggyal gazdagodott, aminek ugyan szintén nem sok köze van Rácalmáshoz, viszont remekül mutat a park sarkában.

Ez a kiállítási tárgy pedig nem más, mint egy mozdony, nevezetesen az A23 064-es pályaszámú jármű, amely 2024. június 7-én érkezett meg a rácalmási vasútállomásra és nem egészen egy hét múlva, június 13-án már el is foglalta méltó helyét a parkban. Talapzatra állításához ezúttal komoly technika vonult fel: egy vállalkozói felajánlás keretében két nagy teljesítményű daru emelte át a vontatót a pályaudvar első vágányáról talapzatára. A mozdonytípust 1955-56-ban a WR 360 C14 sorozatú német hadimozdony alapján a Ganz-MÁVAG fejlesztette ki eredetileg az Egyiptomi Vasút (ENR) részére, azonban újonnan megalkotott, ám kiforratlan motorja miatt nem vált be, s a megrendelő a járművek egy részét „postafordultával“ vissza is küldte. Ezek később a MÁV-hoz kerültek M31-es sorozatként, majd a hibák orvoslása és a konstrukció tökéletesítése után megbízható tolatómozdonnyá váltak.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a MÁV összesen 53 darab M31-es sorozatú mozdonyt szerzett be, valamint számos példány iparvasutakhoz került, ahol az A23 jelölést kapták. Ezek közül különböző korszerűsítések után több gép napjainkban is aktív szolgálatot lát el. A mozdonytípus a vasutas keresztségben a „Zetor“ becenevet kapta a 60-as években széles körben elterjedt és népszerű, csehszlovák gyártású traktormárka után. Ennek okát nem tudom, talán valaki hasonlóságot vélt felfedezni a Zetor traktorok és az M31-es mozdonyok megjelenése között. Az A23 064 a rajta látható gyári tábla szerint 1972-ben épült, s egészen a közelmúltig a Dunai Vasmű saját célú iparvágány-hálózatán dolgozott. A vasúti parkban kis ünnepséget rendeztek a tiszteletére, amelyen megjelent két egykori beosztott masinisztája is.

A pályaudvar környezete valóban csodálatos, mi több, a parkosított állomás egyenesen meseszerű - így gondolták a MÁV illetékesei, amikor az ország harmadik legszebb állomásává nyilvánították Rácalmást. Ezzel nem is lehet vitába szállni, mint ahogy azzal sem, hogy az állomás napjainkra egy szépen felújított, parkolóval ellátott, szemet gyönyörködtető terület lett, amelyet a városvédők azóta is rendszeresen gondoznak, társadalmi munkában, azaz önkéntes alapon végzett munkájukhoz pedig helyi vállalkozók nyújtanak anyagi segítséget. Az önkormányzat, kormányzati támogatással helyrehozta az odavezető rozzant utat, a terület gazdája, az állami vasútvállalat pedig az állomásépület külső tatarozását végezte el. A döntésben minden bizonnyal a vasúti park léte is közrejátszott, mely számomra ugyan kissé túlzsúfoltnak hat, de egyértelműen látszik rajta a törődés.

Március 8-án, nőnapon jártuk meg Rácalmást. A kiruccanáshoz az időjárás a lehető legjobb volt. Egy kellemes, tavaszias időszak utolsó napján jártunk, másnap már a Szaharából érkezett homokszemek homályosították el a napot, utána pedig egyre csapadékosabb napok következtek. Eredetileg az unokánkkal együtt terveztük a vasúti park meglátogatását, azonban végül a gyereknek a szülei más programot csináltak. Ezt végül nem is bántuk, hiszen a parkba nem tudtunk bemenni, ő pedig nem ért volna fel a kerítés tetejéig, hogy átnézzen felette. A kiállítástól most ennek a két, „nem ivóvíz“ felirattal ellátott tartálynak a képével búcsúzunk el. Hogy honnan kerültek ide, sajnos nem tudom. Mivel zöld a színük, valószínűleg belső vasútüzemi célt szolgáltak, régebben a pályafenntartók lakóvonataiba voltak besorozva hasonló tartályokat hordozó tehervagonok.
Volt egy időszak Magyarországon,főként az 1980-as években, amikor sok helyütt, leginkább vasútállomásokon, helyi kezdeményezésre, a MÁV anyagi és tevőleges segítségével gőzmozdonyok kerültek kiállításra. E szoborként stagnáló járművek gondozása akkor még megoldott volt, hiszen a dolgozók a vasútvállalattól kapott eszközökkel az ún. „kommunista szombatokon“ ingyen és jókedvvel elvégezték a szükséges állagmegóvási feladatokat. Aztán következett a rendszerváltás, amikor a vállalatok, köztük az államvasút anyagi helyzete is gyökeresen megváltozott. Akkortól az állami vasúttársaság már nem nagyon tudott anyagot adni a kiállított mozdonyok karbantartásához, de megszűntek a kommunista szombatok is, a dolgozók többsége pedig nem áldozta fel a szabadidejét ilyen célra. Ugyanakkor sok helyen az is előfordult, hogy a mozdony talapzatra helyeztető személy, aki annak sorsát továbbra is a szívén viselte, nyugdíjba ment, vagy az egészsége romlott meg, esetleg elhunyt. Ettől kezdve a még úgy-ahogy karban tartott, ám gazdátlanná vált járművek sorsa is megpecsételődött, és hamarosan ezek esetében is megkezdődött a lassú lepusztulás folyamata. Hamarosan az egykor a hely ékességeként számon tartott mozdony a hely csúfságává, szégyenfoltjává lett. És itt még nem is említettük a firkálókat, akik komoly esztétikai hibát képesek előidézni, no meg a vandálokat, akikről jobb nem is beszélni. Nagyon bízom benne, hogy ez a sok munkával és nagy gonddal létrehozott szabadtéri kiállítás nem fog a fentebb leírt sorsra jutni.